A történet még a gólyatábor elején kezdődött mikor, mint gólyatábori segítő megbeszélést tartottunk az Apostolban. Ekkor mondta a Szacsa, hogy fogadjunk örökbe egy Leopárdot. Igazából nem nagyon értettem mit is akar ezzel mondani, mert akkorra már nem az értelemtől csillogott a szemem, hiszen ez volt az első találkozásunk a nyári szünet óta barátainkkal. Aztán Cucu segítségével sikerült számomra érthetően megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk valójában. Megkaptam az emil címet amin érdeklődhetek a Leopárddal kapcsolatban. A cím a Budapesti Állatkert állat örökbefogadási osztályának a honlapja volt.
Aztán mint általában ahogy lenni szokott azokkal a dolgokkal melyekről megvannak időben az információink szépen lassan elfelejtjük. Így történt velem is, aztán szeptember végén észbe kaptam, hogy el kellene kezdeni már az örökbefogadást. Ezért az interneten felkerestük az Állatkertet és elindítottuk a folyamatot. Ők örömmel vették, hogy ilyen szándékkal lépünk fel és, hogy "felkarolunk" egy Leopárdot. A nagy örömbe elfelejtették, hogy nincsen Leopárdjuk, és egy héttel később jutott csak az eszükbe.
Ennek rettenetes örültem, mert már csak egy hét volt a bálig és mostanra kiderült, hogy ez lesz a feladatom, és ha jól csinálom Leopárd Asztaltársasági tag lehetek (végre célba ér az óndó!).
Gondoltam, akkor megkeresem az összes állatkertet az országban. Az első amin a szemem megakadt a Veszprémi volt.
Felhívtam őket és első kérdésként azt kérdeztem van-e leopárduk. A hölgy azt felelte van!! Az addig érces, kemény hang egyszerre szépen csengő hanggá változott. Az idő szorítása miatt úgy döntöttem elmegyek Veszprémbe és személyesen intézem az örökbe fogdást. Így a következő napon (szerdán) elindultam Veszprémbe, de előtte egyeztettem veszprémi barátaimmal, ők örültek, hogy meglátogatom őket. Délután értem oda, és az állatkertbe reggel 8-ra volt a megbeszélve a találkozó a csengő hangú hölggyel.
Akkor még nem tudtam mi lesz a Leopárdunk neve. Este felhívott a Szoszó és örömmel közölte, hogy Lukácsnak fogják hívni a legleopárdabb leopárdot. A veszprémi barátaimmal pedig másnapreggel 8-ig kitöltöttük tartalmasan az időt felsőoktatásban tanulókhoz méltón…
Aztán sikerült az Állatkertbe odaérnem 8 órára, Csabika javaslatára a Leopárd címert elvittem magammal. Először a hölgy kicsit mosolygott, de mikor látta az arcomon az elszántságot és a komolyságot mellyel megmagyaráztam neki, hogy mi is a Sztálinvárosi Leopárdok Asztaltársaság, és miért fogadjuk örökbe Őt, akkor már a hölgy is komolyan vette a munkáját és készségesen segédkezett.
A baj csak az volt, hogy az Állatkert azon a napon nem volt nyitva a látogató közönség előtt ezért csak egy fényképet tudtam elhozni Veszprémből Lukácsról.
De a szívemben ott volt még egy mondat mely Veszprémbe maradt :"A Sztálinvárosi Leopárdok Asztaltársaság örökre örökbe fogadja a leopárdot melynek a Lukács nevet adta."
